Még a regény elején tartottam, amikor elkezdtek gyűlni a gondolataim és néhányat be is pötyögtem. Aztán be kellett látnom, hogy bizony lesz itt átírni való. Mire az utolsó fejezethez értem, újra azt éreztem, mint a
Búcsú a fegyvereknél után. Amikor végül becsuktam a
Germinalt, csak néztem magam elé, és nem találtam szavakat.
Étienne, a fiatal gépész egy éjszaka érkezik a Voreux nevű bányához, ahol végül munkát kap.
Először az öreg Maheut ismeri meg, aki - elődeihez hasonlóan - már ötven éve áll a bánya szolgálatában, annak minden zegzugát ismeri, és ma már a felszínen dolgozik. De az elmúlt évtizedekben a tüdeje annyira megtelt szénporral, hogy mára már feketét köp.
Majd az öreg családjával találkozik: a fiát, két nagyobb fiát és egyik lányát, akik naponta ugyanúgy kiveszik a részüket a munkából. A bányásztelep papírvékony és hagymaszaggal átitatott falai között Maheuné marad csak otthon négy kisebb gyermekükkel, akik még túl kicsik ahhoz, hogy a bányába menjenek.
Étienne-t nagyon elszomorítja a bányászok helyzete, és fokozatosan új eszméket kezd terjeszteni közöttük, lázadásra buzdítja őket.
Itt mindenki ugyanolyan sminket visel: amint munkához lát, a szénpor beborítja az arcát. A föld gyomrában, a több mint hétszáz méter mély bányában pedig sokszor kétrét görnyedve kell közlekedniük, ahol a perzselő a hőségben legszívesebben a bőrükből is kivetkőznének. Mindegy, hogy férfi vagy nő, felnőtt vagy gyerek, mindannyiuknak ez a sorsa nap, mint nap. Szenvednek, barmok módjára dolgoznak szinte a semmiért, mert hiába dolgozik, aki csak tud, a pénzük nem elég a következő fizetésig. Amiből persze itt is van, aki hasznot húz.
Étienne most félelmetes volt. Ilyen szenvedélyesen még sohasem beszélt. Egyik karjával úgy fogta át az öreg Halálbírót, mintha a nyomorúság és a gyász zászlaját tartva kiáltana bosszúért. Kurta mondatokban beszélt a Maheu-kről, az első Maheu-ről, aztán az egész bányában sínylődő nemzetségről, a Társulat generációkon át szívta a vérüket, és százévi munka után az éhhalál kopogtat ajtajukon, míg a Társulat urai, a részvényesek bandája, akiknek a bőrük alatt is pénz van, akik szajhák módjára kitartatják magukat, száz éven át híztak a Maheu-k vérén. Hát nem szörnyűség ez? Nemzedékek sínylődtek a bánya mélyén, ott lelik halálukat apáról fiúra, hogy legyen miből megvesztegetni a minisztereket, hogy a földesurak meg a nagytőkések nemzedékeken át dőzsölhessenek, vagy békén sütkérezhessenek a jólétben. Tanulmányozta ő a bányászbetegségeket is; borzalmas részletességgel sorolta fel mindet egymás után, beszélt az öröklött vérszegénységről, a skrofuláról, a fekete hurutról, az asztmáról, ami megfojtja, a reumáról, ami megbénítja az embert. S ezeket a szerencsétleneket a gépek martalékául dobják, mint a barmokat, úgy zsúfolják őket össze a lakótelepeken, a nagy társulatok lassanként rendszeresítették a rabszolgatartást, valósággal birtokba veszik őket, millió meg millió munkáskart, egy nemzet minden dolgozóját fenyegeti ez a sors, csak azért, hogy ezernyi henyélő vagyonos maradhasson. De a bányász már nem az, ami hajdan volt, nem a föld mélyén megnyomorított, agyonterhelt, tudatlan igavonó. A bányák mélyén hatalmas sereg támad, már csírázik, már érik a vetés, és az új emberek hada egy ragyogó napon majd megrengeti a földet!
Ezzel szemben, a másik oldalon Grégoire-ék boldogan üldögélnek szép házukban, ahol mindig meleg van és finom ételek kerülnek az asztalra, és mindent elkövetnek, hogy egyetlen lányuk, Cécile kedvében járjanak. Míg Grégoire őseinek még dolgozniuk kellett, addig neki egyetlen szalmaszálat sem kellett egész életében keresztbe tennie, hiszen a bányarészvények osztaléka remekül jövedelmez. Felesége és lánya alamizsnát oszt a szegény bányászcsaládoknak, de mindezt csak azért teszik, hogy gyakorolják az irgalom erényét. Bár látják, hogy néz ki Maheuné és két kisgyereke, valójában fogalmuk sincs arról az életről, ami a Bányásztelepen zajlik.
De a gazdagok látszólag tökéletes élete is csak egy kirakat. Hennebeau, a társaság igazgatója látszólag boldogan él, azonban gőgös felesége már régóta elhidegült tőle. Így hiába a gazdagság, ha az asszony nem törődik vele.
Nagyon sokszor megjelent a gondolataimban az a bizonyos kisördög, míg a regényt olvastam. Grégoire-ékat már az elején egyszerűen megutáltam, hihetetlenül ostobák. Azok a fajták, akik megtehetik, hogy jómódban éljenek, amiért nekik semmit sem kell(ett) tenniük, és azért vannak a bányászok, hogy mindezt megteremtsék nekik.
Az előbb említett Hannebeau-néről nem is beszélve. A következő idézet mindent elmond:
- Mindenképpen haza kell érnünk, vár a vacsora - mondta Hennebeau-né elkeseredetten s magánkívül a félelemtől. - Ennek a mocskos munkásnépségnek megint pont olyan napot kellett választania, amikor vendégeim vannak. Aztán tegyen velük jót az ember.
Maheuné is többször kihúzta a gyufát. Mert milyen anya az, aki a gyerekeire csak éhes szájakként tekint? Mert tízéves korukig neki kell etetnie őket, költi rájuk a pénzt és addig egy fillért sem tesznek hozzá a családi kasszához. Aztán meg néhány év múlva összeállnak valakivel, elköltöznek és már nem adják haza a fizetésüket. Az, hogy ennyi gyereke van, rajta is múlt. Bezzeg, amikor Grégoire-ékhoz ment alamizsnát kunyerálni - amit persze ő nem szeret -, akkor jól jött a két kis éhes száj.
Étinenne rögtön szimpatikus lett számomra, amikor felismerte a bányászok helyzetét és rájött, hogy lépni kell. Voltak pillanatok, amikor haragudtam rá, és volt, amikor nagyon drukkoltam neki. Ő az a bizonyos kakukktojás, aki mindent másképp lát, mint az itteniek.
Visszatérve a Maheu családra, azon belül is a gyerekekre, közülük is a nagyobbakra. Catherine-t, a tizenöt éves nagylányt azonnal megkedveltem, aki mindent megtenne a családjáért, de a családja nem minden esetben gondolja ugyanezt. Sokszor elszomorított ez a lány, aki nem kapott annyi szeretetet, amennyit megérdemelt volna.
Alzire, a nyolcéves kishúga, akik nyomorék (púpos), de egy kétszer annyi idős munkáját végzi: főz, takarít, vigyáz a kistestvéreire. Ha lehetne, már holnap indulna a bányába a többiekkel, és sosem panaszkodik.
Jeanlin, a tízéves fiú, aki a telepen lakó két másik gyerek, Bébert és Lydie fölött basáskodik, azok hiába nagyobbak nála. És ez az a fiú, aki a jég hátán is megél. Bár nem tetszettek a módszerei, de hihetetlenül élelmes és ravasz kölyök!
Rengeteg gondolat kavargott a fejemben a többi szereplővel kapcsolatban, de ezekbe nem mennék bele, mivel nem szeretném részletezni a cselekményt.
Ostoba gazdagok és tudatlan szegények világa, ami kegyetlenül arcul csap, szembesít és felráz. Azon könyvek egyike, ami olvasás közben bekúszik a bőrünk alá, ott motoszkál bennünk akkor is, amikor félretettük. Mert az éhezés, nyomor, szegénység, szerelem, pletykák, keserűség, tragédia, gazdagság, bőség árnyékában Zola társadalomkritikája sem kímél senkit, mindent a maga valójában tár elénk, amit sosem - de biztosan nem egyhamar - felejtünk el.
Azért kíváncsi vagyok, a 175 éve született Zola hogyan nyilatkozna a mai munkások életéről.
A regényből 1963-ban forgattak filmet francia-magyar koprodukcióban, majd
1993-ban a franciák egy újabb változatot készítettek. Remélem, előbb-utóbb valamelyik csatorna műsorára tűzi, mert sehol sem találom.
Olvasás előtt ajánlott egy cetli és egy toll, mert ezt most én is kihagytam, amikor napokig félretettem, elvesztem a sok név között.
Émile Zola: GerminalEredeti cím: Germinal
A Rougon-Macquartok 13.
Kiadói sorozat: Aranytoll
Fordította: Bartócz Ilona
460 oldal
Könyvmolyképző Kiadó, 2007
2999 Ft
A regény a MEK-ban
